Mészöly Miklós Verseihez
Hazugságai kertje lehervadt,
beborítja a mogorva őszinteség
letarolt nádasai helyén
jégsuta lábak –
Ennyi maradt a madárból
S már sérelmek se,
Csak kutyavonítás
Híg ötvözete az undornak Kancsójában borkő,
s nem tudja:
nyelni nehezebb? vagy köpni?
A kerti szárítón
foszlott ujjasok gubanca
az ökörnyál
Már nincs szó
Az igaz sem elég
Ha tél jön, fehér hó esik
Két levél közé szorult dércsípte bogár-fény – pedig béke van, alattomos szelídség, mulasztás évadja!
A kútba macska esett – csak ilyen villanásnyi az üzemzavar.
Két szőlőpászta között két találkozásra ítélt ösvény földre zuhant keresztje – tanácstalanság.
A szurdik akácosában száműzötten hentereg a meztelen készülődés, de csak rókákat kölykezik.
A meggyfát harminc éve pusztítja féreg – tanulság a gyökerekbe bezárva, égi pince-sötétbe.
De te is csak fönt lődörögsz! tavalyi burgonya-múmiák közt tapogat kezed –
hátulról tűz a fény, mint a későnkelőket.
Szüreti kárbid-durrogás,
madár-riadó.
A rétek fémszál hangjain túl
kosárszám érett gyümölcs,
néhány felszökkent nádtors.
Kevés.
Hirtelen hátranéz magára,
s egy szurdikba rohan le
kék gálic-tócsák között,
piros fejkendőjét csomózza,
várja, hogy izzadt hónaljára
lecsapjanak a bolydult seregélyek.
Ez a kései napsütés!
A csönd,
ahogy igyekszik minden megjátszani magát
Már levett kalappal a tündöklő kórók között
Elbódít ez a csontig csigázott nász
A repedések mentén
páncélos bogarak mértani gyöngyfüzére,
a táj pontos menetelésüktől izzik
S fönt, rég elmúlt jövőben,
akár egy végső zápor,
gazdátlanul hullámzó, kiszáradt hangyatojások
Fénybe bénított holtág Kötélgubanc gyökerű fák A vízen lassan széttartó hullám Tegnapi evező-nyom
Diluviális távolodás
Szurdik sárga fala közé préselt nyárkivonat.
Fönt akác és ecetfák, hanyatt kinyúló rönk-comb,
kimosott gyökérpofák kimosott gyökérszakálla.
Lent korcs kutya kapaszkodik a földbe
s reszket, de nem ereszti.
A kerékvágásokban kék glisszandó féknyom;
már a holnapi csend is itt van.
Az üreges falon nagy zsákmányolt fény-pajzs,
kemény, arany-zöld legyekkel kiszegecselve.
A tartalék pihenője.
Rezzenéstelen a dögszag.
ősz, présház
szorosan a fal mellett, lopóval indul befelé
csak a válla, fél feje látszik az útról
a lopó szára, ahogy a hóna alól kilóg
a háttérben rozoga kútház
néhány tőkesor
vörösödő égalj
(elmúlás, idill)
fél lépést beljebb lép az ajtón megáll
még látszik a lopó szára, de ő már nem
csak a háttér
(a kicsit-még elidőzés emblémája)
belép
a pincében üres hordókat kopogtat végig
gyertya
csend
páradudoros pókháló
csákány-nyom mintás agyagfal
izzad
leül a gádorra
(itt várni kell)
Szél fújja vissszájára a leveleket
Mint a lány-nyakak,
mikor feldobja, előre dobja hajukat a szél
Mikor a keskeny ív kitakarózik
Eső-utáni
megilletődött ragyogás a leveleken –
ha most lehullanának!
Megvakítana
az ágak hüvelyből kirántott
paráznasága